Rémálomtól az életig

Nekem papírforma szerint (több orvos és vizsgálat után) nem lehetne gyermekem. A természet viszont csodákra képes, mert van három is :)
Azt gondolom, hogy akinél hosszú-hosszú ideje nincs baba, annak két valós oka lehet:
vagy nem való számára a szülői szerep,
vagy talán nem a másik fél a megfelelő partner számára.
Ez biztosan nem túl népszerű kijelentés, de a valóságban nem minden esetben állja meg a helyét az orvostudomány. Ebbe most nem mennék bele bővebben.
Szóval. Úgy éltem 16 éves koromtól kezdve, hogy nekem sosem lehet gyerekem, persze itt lelkiekre gondolok és nem az óvszer elhagyására. A férjemet amikor megismertem tudtam, Neki már vannak gyermekei, így nem is volt "téma". Majd jött a döbbenet, hogy esküvő után 5 nappal terhes lettem. Igen terhes és így is éltem meg az egészet. Nem voltam rá egyáltalán felkészülve. A férjem elvitt egy olyan orvoshoz, aki én nem akartam.Rémálommá tette az egész terhességet. Éreztem, hogy természetes úton nem tudom majd megszülni, de a doki hallani sem akart erről a "verzióról". Amikor bementünk "szülni", mint egy felelőtlen kislánnyal, úgy beszéltek velem. Amikor már az életem veszélyben volt, 36 órával a magzatvíz kinyomása után és a lányunk szülőcsatornába beszorulásakor, végre megcsászároztak. Na ez az ébredés volt, amit még az ellenségemnek sem kívánnék. Szülés után 16 óra eltel, amikor először láthattuk a lányunkat. Döbbenet volt, szegény úgy nézett ki, mint a filmbéli csúcsfejek. Az orvos engem hibáztatott. Mint nő teljesen tönkretettek. A kórházban még arra sem voltak képesek, hogy lemosdassanak, a férjem csinálta meg, amikor bejött (titokban) és az 1 hét fekvés miatt szörnyű felfekvéseim lettek, amit hónapokig a férjem kezelt le. Hatalmas, állandó gyulladásban lévő vágás a hasamon, két hónapig tartó folyamatos fájdalom és állandóan egy bizonyos megmagyarázhatatlan érzés, valami van bennem.
Nem is tudtam mit kezdeni a lányunkkal majd 1 évig, szinte Apa gondoskodott róla. Később kiderült, hogy az orvos hibájából fertőzést kaptunk mindketten és szegény még oxigénhiányos is volt. Azt mondták, lesznek olyan dolgok, amit ő sosem fog tudni. Iszonyatosak voltak az élmények és minden nap újra átéltem az egész szülést. Azt mondák, idővel majd elmúlik, de nem múlt.
Egy másik probléma miatt kellett újra orvoshoz mennem. Sosem szerettem a nőgyógyászokat, de amikor bemutatkozott az orvos, az éreztem, igen, az ő kezébe merném adni az életemet. Végül így is történt. Megkérdeztük, hogy milyen eséllyel indulnánk egy újabb terhességnél. A válasza: miután császáros voltam, így több idő kell, mire ismét teherbe esem, de szülni csak császárral szülhetnék ismét, mert az élsportolásnak köszönhetően nem is tudnék természetes úton. Hát két hónap múlva ismét ott ültünk a kórházban a pozitív  teszttel a kezünkben. Ő lepődött meg a legjobban. Minden úgy történt végig, ahogy megbeszéltük. Amikor az altatásból felébredtem, akkor vártam azt az elviselhetetlen fájdalmat, de nem jött és később sem. A másik ami furcsa volt, hogy a hasamban megszűnt a "valami van ott" érzés és soha többet nem is jelentkezett. A kisfiúnkat azonnal oda is adták, mire én megkérdeztem, lehet-e még gyermekünk? Az orvos nagyot nézett, mert csak pár órája szültem. Már aznap fel akartam kelni, de nem engedtek. Másnap reggel egy nővérke bejött, lemosdatott és segített felkelni, utána szinte már le sem feküdtem. Szülés után 3 és fél nappal már otthon is voltunk és a kádba behajolva mostam, mintha nem is császároztak volt. A doki megcsinálta a plasztikázást, de sajnos volt olyan rész, amit már nem lehetett menteni. Annyira gyorsan gyógyult, hogy kb fél év múlva már csak a két oldalon látszott a "tekeredés". Lelkileg sokkal jobb volt minden.
A harmadik gyermeket 4 év tervezgetés előzte meg. Naponta beszéltünk a kistesóról. Végül a doki azt mondta, ha még szeretnénk, akkor mire betöltöm a 35-öt, meg kell lennie, mert a császárnál már veszélyes. Mint már írtam, életem legszebb 9 hónapja következett. A "műtét" előtt utolsó pillanatban rábeszéltek, hogy most ne magamra gondoljak, hanem a kislányunkra, így nem altatásban legyen, később az anesztes már megbánta, de a pici élete fontosabb volt, így kockáztattam magam. Szerencsétlen annyira picike volt és az összenövések miatt nem tudták kivenni. Végre meghallottam, hogy felsír, egy pillanatra megmutatták és elvitték, de visszakaptam már ott a műtőben. Aztán másfél órát "gépészkedtek" még rajtam, mert gondok voltak. Közben hol magamnál voltam, hol nem, de már annyira "menni" akartam, hogy ismét a kezemben tarthassam és többet el sem akartam engedni. Másnap a nagyvizitnél közölte velem a "kedvenc" csecsemő orvos, hogy a kislányunknak nagyon csúnya hematomái vannak, ezért elviszik egy másik kórházba, a koraszülött osztályra. Nem kívánom senkinek, hogy lássa, amint a gyermekét beteszik egy pici inkubátorba, amin olyan borítás van, mint az ételszállítós hungarocell. Az orvos délután kiengedett, így a császár után 26 órával már a másik kórházban voltunk. Másnap reggel mentünk hozzá vissza. A doktornő nem akarta megérteni, hogy senkinek nincs baj a vérképzésével és miután annyira be volt szorulva, csak úgy tudták kivenni, hogy erősebben megfogták, ezért lett hematomás. Végül a harmadik nap haza engedtek, mondván a kórházban ott a kicsi, otthon pedig a két nagy. Minden nap kitalált valamit a doktornő, hogy nem hozhassuk haza, persze mindig minden eredmény negatív volt. Végül, amikor már majdnem beleőrültem kiengedte. Később kiderült, kellett a "fejpénz" az ágy után. A három gyerek közül, akkor éreztem azt először, hogy igazán életet adtam, ő pedig nekem adott új életet az érkezésével!

Ezeket a férfiak sajnos sosem fogják megérteni és átélni. Ezek azok az érzések, amit sokszor nem tudunk szavakba önteni, vagy egyáltalán nem is akarjuk, hisz csak az értheti meg, aki már végigment valamelyiken.