2013. május 10., péntek

Beállás a sorba?

Soha nem voltam az a fajta ember, aki szereti a kötöttségeket, a megszorításokat, a szabályokat, szerettem a magam életét élni, még ha néha önpusztító is volt, de az anyasággal együtt már sok mindenről le kell mondani.
A nagylányunk születése után már végképp nem voltam önmagam. Persze folyamatosan ki akartam törni.
Szerencsére a szüleim mindig is a munkára neveltek, így a férjhezmenetel előtt dolgoztam már iskola mellett, illetve munka mellett is tanultam. Határozottan szenvedtem a hétvégéken, vagy az ünnepnapokon. A Férjem vállalkozásánál ugyan dolgoztam és minden nap mentünk vele, de az nem ugyanaz volt. Már a lányunkon kívül nemvolt felelősségem, nem éreztem fontosnak magam. Amikor ügyintézni való volt, akkor az egyik emberünknek, vagy éppen a könyvelőnek adtam egy meghatalmazást, a Férjem, vagy a titkárnőnk telefonált le helyettem mindent. 18 hónapos volt a lányunk, amikor már nem bírtam tovább és visszamentem a régi munkahelyemre dolgozni. 5 hét után azonban dönteni kellett, család és munka között, mert bizony naponta a lányunkat csak másfél órát láttam (bár akkor úgy éltem meg, hogy nekem ez így jó), hétvégéken pedig kézzel mostam, még azt is, amit előző héten már kimostam. A család mellett döntöttem, de kényszerből, mert már a régi munkahelyem sem volt a régi, illetve a hozzám való állásuk. Megszoktam, hogy korábban mindig ugratnak, de komolyan vesznek mégis, felelősségteljes munkát kapok, most meg semmi. Teljesen befordultam. Maradt az egyhangúság, a kávé és a cigi. Igazából a lányunkat elláttam, de csak kötelességből, nem voltak céljaim, csak az, hogy az adott napot túléljem. Nem beszéltem róla senkinek, mert szégyelltem és mert úgysem értenék meg.
Majd jött egy kényszerlehetőség, hogy végre leköltözhetünk saját házba és így tényleg család lehetünk, de ehhez hitelt kellett felvenni és aláírni még egy gyermeket. Közben találtunk egy másik orvost, akiben nagyon bíztam és valóban megkérdeztük, hogy mi lenne, ha szeretnénk még egy gyermeket. Türelmet javasolt, mert bizony császáros volt a nagylány és igen sokat fogytam, a szervezetemnek szüksége volt, hogy erősödjön. Csodák csodájára a második hónapban teherbe estem. Közben jött a költözés, de nem igazán találtam a helyemet, a nagylány akkor bölcsibe járt, én pedig Anyuéknál töltöttem a napokat, mert nem találtam a helyemet sehol. Megszületett a kisfiúnk, aki a karácsonyi ajándék volt a fa alatt :) Első utunk Nagyapámhoz vitt minket a kórházból, aki akkor már elég idős volt és szerettem volna, ha azonnal látja a legkisebb dédit :) Jött a január Apa lassan újra elkezdett dolgozni és akkor már nem zavart, ha otthon kellett maradnom két gyerekkel, elvoltam velük. Valahogy minden csak úgy történt. Mentek a napok egymás után, mindig ugyanaz. Már annyira utáltam az egész házat, valami mindig idegesített, de csendben elvoltam. Húsvétkor Nagyapa meghalt és vele együtt a gyermekkorom is. Hirtelen azt éreztem, hogy üres vagyok, de mégis felnőttem. Onnantól kezdve már nem szerettem haza járni, de a saját házban valami idegesített. Végül kitaláltam, hogy ki kellene festeni. A Férjem mondta, hogy jó, majd beszél a festőkkel, de hajthatatlan voltam és mindenáron Vele akartam megcsinálni. Szegény kb 1 hónap után beadta a derekát és esténként, ahogy a gyerekeket lefektettük, akkor álltunk neki festeni, ketten. Kicsit jobb lett utána. Sajnos még mindig jöttek azok a napok, hogy reggel minek is kelljek fel, ja persze, a gyerekeket el kell látni. Állandó vitatéma volt, hogy el szeretnék menni dolgozni. Persze a Férjem mindig megmagyarázta, hogy ez mekkora hülyeség és nekem a gyerekek, illetve mellette van a helyem, mert ugye "minden nagy ember mögött ott áll egy nő". Ő se nem volt nagy, én nem voltam nő, csak egy két lábon járó robot, aki teszi a dolgát, mert másra nem is jó. 
Éjszakánként, ha nem tudtam aludni, akkor képes voltam kitakarítani a konyhát és átrámolni mindent, hogy majd pár hét múlva újra megtegyem. Annyira utáltam mindent, hogy belül minél jobban őrlődtem annál sűrűbbek és durvábbak lettek a dühkitöréseim. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nincs önálló életem, céljaim, keresetem :(

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése