Na nem az utolsó blogbejegyzésem óta, hanem ma egy gyertyával több van a képzeletbeli tortámon és most van 1 éve a napokban, hogy meghoztam az egyik legnehezebb döntést az életemben.
Tavaly augusztus elején három napot sikerült együtt tölteni a családnak, majd utána 48 órát a Férjemmel is kettesben és akkor kezdett bennem megfogalmazódni, hogy a "munkámat" abba kellene hagynom. Augusztus 20 -a után viszont nem tudtam már olyan erőbedobással "dolgozni", mint korábban és fel kellett tennem az "I" -re a pontot. A család nagyon örült, de kételkedtek is a döntésemben, vagyis abban, hogy tényleg képes leszek e a kitűzött napon befejezni. Képes voltam rá, de hetekig nem találtam a helyemet. Hiányzott a folyamatos pörgés, az egész napos kapkodás, szaladgálás, no meg a levelezések. Az idei évben inkább a családdal voltam, a lakást igyekeztem szebbé tenni és a meglévő alapanyagot használni, illetve ékszerek szinte csak rendelésre készültek.
Februárban a nagylányunk betegsége is sok mindenre figyelmeztetett. A mai napig képtelen vagyok elhinni, hogy csak hajszálon múlott minden.
Az összes nyári szünetben igyekeztem többet Velük lenni, csak a minimálisat "dolgozni", de az idén úgy döntöttem, hogy június 15 és szeptember 1 között csak az övék vagyok, a rendelések várhatnak. Az idén először sikerült elmennünk nyaralni, vagyis én utoljára 21 éve voltam, a gyerekek pedig még sosem, még egyedül sem. Egy hét felhőtlen pihenés és tényleg semmittevés volt a tengerparton. A kutyáink és Anyukám már nagyon hiányoztak, de életemben először nem akartam hazajönni és lélekben teljesen ott ragadtam.Nem egy luxushelyre mentünk, de az ottani élet valahogy magával ragadott. Képtelen vagyok elszakadni. Remélem a gyerekeknek is sikerült egy feledhetetlen élménnyel gazdagabban hazaérkezniük.
Tegnap sikerült Őket ismét meglepni, ugyanis egy egész napot egyedül tölthettek, vagyis csak a két nagy, felnőtt felügyelet nélkül egy aqua parkban. Számukra hihetetlen volt, hogy elengedtem Őket és igazából magamat sem nagyon értem, de meg kellett tennem. Annyira tyúkanyós lettem és nem engedtem el sehova sem Őket, nehogy bajuk legyen, hogy ez már többek szerint súrolja a normális határokat. Elengedtem őket, persze egész nap izgultam :)
Lassan itt az iskolakezdés, de most valahogy én sem várom annyira. Jó volt Velük lenni, ismét kikapcsolni, újra anyának lenni. Az elmúlt négy évet kihagytam, sosem engedhettem le, nem tudtam csak rájuk figyelni.
Az elmúlt egy évben már nagyon sokan megkérdezték, hogy azért hagytam -e abba az alkatrészezést, mert nem érte meg? Tudom, a mai világban sokan csak erre tudnak gondolni, sajnos, viszont amikor leírom, hogy ez valójában mivel is járt és mindezt egyedül csináltam, akkor már másképpen látják a dolgokat.
A családomnak nagyon hálás vagyok, hogy így is kitartottak mellettem és bár a gyermekeink egyáltalán nem voltak elnézőek, mégis szeretnek.
Talán az a négy év arra is jó volt a sok év kihagyás után, hogy nekem is volt egy életem és már jobban tudom értékelni a családom szeretetét. Bár szeptembertől gőzerővel szeretném megkezdeni ismét az alkotást, de már tudom hol van a határ és nekem is vannak korlátaim, de elsősorban családom, akiknek szükségük van rám.
